Nem mindennapi mindennapok :)

Oké.

Nagyon mély érzések kavarognak bennem, amit az elmúlt hónapokban nem volt erőm kiírni magamból. Ezek... Furcsa ez a szó rájuk, de nagyobbak voltak mint én, erősebbek vagy talán én voltam még gyenge hozzájuk. Sok volt, nem bírtam, összetörtem és... Ott maradtam. Sokáig.

Kétségbeejtő volt. Borzalmas. Olyan volt, mintha pengék szántanák az ereim falát és minden idegvégződésembe áramot vezetnének. Sikítani, ordítani lett volna kedvem, de ehelyett egy hang sem jött ki a torkomon. Bármit megtettem volna, hogy véget érjen... Nagyon nagy szükségem volt az őrangyalomra és a gondviselésre, hogy ne tegyem meg. Aztán elkezdtem félni és azt hiszem ez mentett meg. Mert sikerült segítséget kérnem, kapnom. 

Sok időbe telt, de meggyógyultam.
Mára már csak hegek maradtak. Sajgó hegek, de legalább már nem vérzek.

 
Ha a jövőmre gondolok, azt hiszem soha nem fogok tudni megbocsátani Ericnek.

 Ezt nem.
Megbocsátom, hogy nem hatotta meg a véleményem, elfelejtem, hogy hetekig nem keresett és figyelmen kívül hagyom a lobbanékony természetét is.
DE az soha nem tudom elfelejteni, hogy összeroppantott, aztán hátra lépett és nézte, ahogy... Aztán még volt képe új esélyt kérni! 

Igyekszem nem hagyni, hogy az indulataim vezessenek, de remélem megértitek, hogy nehéz félretenni őket.

Szóval hónapok teltek el és én felálltam.
Abban a pillanatban el is estem volna, de valaki megtartott. Peter ott volt és szelíd szerelemmel segített újra épülnöm. Ezt sosem tudom majd meghálni neki .
De én nem tudtam őt szeretni, nem úgy, ahogy ő azt megérdemelte volna. 

Mindez 9 hónap alatt történt.

Ez alatt megírtam egy 5-ös ének érettségit, végigcsináltam a nyarat minden táborral és programmal együtt és elkezdtem a tanévet, tudván, hogy az osztályomban nem kívánt személy vagyok.
Siralmas, nem? De.

És tudjátok mit?

Nem érdekel.

Csodás barátaim vannak, akikhez bármikor fordulhatok  a problémáimmal!

Szuper családom van, mindig mellettem állnak és nagyon szeretnek!

Annyi lehetőségem van! Olyan sokféleképpen kifejezhetem, megértethetem magam! Annyi mindenben részt vehetek/veszek! Nem létezik, hogy ezek elhalványuljanak, eltörpüljenek a "problémáim" mellett!

 Olyan dolgokra kell fókuszálni, amik "kevésbé rémesek", ahogy egy barátnőm fogalmazta.

Vagyis:

Azt hiszem, lassan elkezdődik az én történetem.

Hetek óta a mai volt az első jó napom.

Eric tegnap bocsánatot kért azért, hogy nem vette figyelembe az érzéseimet.

Mindent megbeszéltünk.

Most szeretne jobban megismerni. Lassan alakul...

Oké, bevallom, cseppet sem vagyok jól, csak elhitetem magammal, és mindenki mással is. És igen, kínzom magamat, az Alkonyatot olvasom.

Csak egyszerűen nem vagyok hajlandó beletörni ebbe is. Nem akarom, hogy lássák rajtam az emberek, hogy gáz van, ezért amikor reggel felkelek, belenézek a tükörbe, és mosolyt eröltetek az arcomra. Aztán igyekszem egész nap rajta tartani.

Nehéz.

Nagyon nehéz.

Lassan már annyira, hogy betegséget színlelek, csak hogy egy napra egyedül tudjak maradni... Az nagyon jó lenne. Csend, meg nyugalom.

Szombaton táncolok az iskolai bálon a nyitótáncban. Csudajó lesz! :)

De azért szurkoljatok!

Tessék,megint hazudok! Tettetem a jókdvűt...

Barom!

Gyűlölök arra várni, hogy mikor jössz fel msn-re. Itt ülök a gép előtt és konkrétan nem csinálok semmit, csak elcseszem az időmet arra, ami soha nem lehet az enyém!

Mégis mi a fenének csinálom?

A helyzet a következő:

Túl jól játszom a szerepem.  És ez nagyon fájdalmas. Kellene egy kis nyugi, egy kis elmélkedés a dolgokról, egy kis infó, a sok miértemre...

De időm az nincs...

És ez a baj!

Az alvás tényleg jót tesz...

Tegnap nagyon kiborultam, talán még soha ennyire.

De álmodtam.

És nyugalma kaptam...

És ez csodálatos!

Ezaz! Vágd a képembe!

Döfj tőrt a szívembe, és forgasd meg hétszer! Ezerszer, bámom is én! Már nem érdekel! Engem már nem lehet megmenteni, a szívem ezer darabra törted, és szétszórtad, hát mit akarsz még?

Miért kínzol tovább?

Miért, miért, miért?

Csak hagy békén.

Ne bánts.

Csak ne...

Ma nagyon sokáig alugtam... Jó volt. Végre kipihenni az egész hetes koránkeléseket... Már nagyon kellett! :)

Kialudtam minden rossz érzésemet. Alighanem az álmok sokat segítenek... Megölik a félelmet. És ez nagyon jó érzés.

Tegnap este elkezdtem írni egy verset. Nagyon szép lesz, ha elkészül és sokat segít kiölni a lelkemből a bánatot...

A kishugommal elkészítettük az egyik kedvenc fotóm másolatát.

A bal oldali vagyok én, a jobb oldali az eredeti. :)

Szerintem egész jó lett! :)

Ma nem tudok írni...

Valaki bíztat, hogy higyjek a csodákban.

De bennem meghalt az a gyermek. 

Túlságosan fáj...

Egy bitt kutató szerint tegnap volt az év legszomorúbb napja...

Hát, van benne valami.

Ma egész másként láttam mindent. Fura volt.

Aztán hazajöttem, és leültem ide.  És most mit csináljak?

Eddig fel sem tűnt, hogy mennyire rosszkedvű vagyok... Mindig kellett valamire figyelni, tanulni, nevetni... Nevetni kellett? Ez most komoly? Az ember általában azért nevet, mert jókedve van... Mikor túlcsordul az örömtől... És én? Én miért? Kiváncsiak vagytok rá? Mert ha nem vagyok benne a buliban, a többiek kinéznek maguk közül...

Ha ezt viccesnek találnád, és gyerekesnek, igazad van. Az. De való igaz!

Az emúlt 2, inkább 3 hónapot azzal töltöttem, hogy valami elfogadható helyzetet fabrikáljak magamnak.

Mindegy.

Olyan, mint amikor valamit el kellene mondanod, de nem mered. Félsz a következményketől...